Az utóbbi két évben nem volt módunkban a Balatonnál nyaralni, pedig korábban minden júliusban apartmant béreltünk az északi parton. Idén egy rövid és szerény látogatásra adódott lehetőségünk, aminek a párom örült leginkább mivel gyerekkora óta szerelmes a magyar tengerbe.
Úgy volt, hogy csütörtökre és péntekre kölcsönkapunk egy négyszemélyes hajót, utána pedig két napot egy ismerősünk régi présházában tölthetünk Balatonakali fölött a hegyoldalban. Sajnos a hajó gazdája megfeledkezett arról, hogy az adott időben indulni fog a Kék Szalag versenyen, így az első programpontnak lőttek. Mivel azonban a család nagyobbik része már ráhangolta magát a Balatonra, úgy döntöttünk, hogy a második programpontot ennek ellenére is megcsináljuk.
Annyit tudtunk, hogy a présháznál se víz, se villany nincs, de úgy véltük ez két napig inkább érdekes lesz, mint megterhelő. Amit nem tudtunk, hogy a megközelítés személyautóval (következmények nélkül) gyakorlatilag lehetetlen.
Találkozáskor ismerősünk jelezte, hogy az út helyenként necces lesz a kátyúk, az emelkedő és a belógó ágak miatt, de azért nem olyan vészes (és ezek közül kettő tényleg nem is volt az). Ők mentek elöl, hogy mutassák az utat. Kb. egy kilométert haladtunk felfelé a ritkuló házak között először még aszfaltos, majd murvás végül füves-földes, egyre szűkülő utakon. Nem kimondottan jó terep, de amíg nem jön szembe senki, vállalható.
Végleg magunk mögött hagyva a házakat, az út az afrikai szavanna és a dél-amerikai őserdő egyvelegét kezdte nyújtani. A fák sűrűjében haladva a benyúló ágak és indák az őserdőre, míg a kisebb tisztásokon a motorház fölé emelkedő száraz elefántfű az afrikai szavannára hasonlított. Ha egyedül tévedek errefelé soha, de soha a jó szagú életben nem jutott volna eszembe, hogy tovább menjek (ámbár megfordulni is lehetetlenség lett volna). Hiába igyekeztem az autót mértani pontossággal az út közepén tartani, mivel az oldalról benyúló ágak közti távolság legalább 50-60 centivel volt kisebb a szükségesnél. A kis Daihatsu terepjáró azonban vígan elfért, fürgén gurult előttünk a belógó ágak között, majd eltűnt a szemünk elől. Világos volt, hogy csak előre mehetett így mi is haladtunk tovább, biztosra véve, hogy már csak méterekre lehetünk a céltól. Tévedtünk...
Nagyjából még egy kilométert kellett megtenni hasonló útviszonyok között. Az autó oldalát karistoló ágak és az alvázat fésülő fű olyan hangot adott, mint amikor valaki hungarocellt kaparász, csak persze sokkal hangosabbat. Onnan vettük észre, hogy megérkeztünk, hogy a Daihatsu megállt, és utasai kiszálltak. Mi is így tettünk. Az útközben látottaknál jóval nagyobb tisztáson találtuk magunkat, ahol két sátrat véltem felfedezni a derékig érő fűben. Előttünk valami építmény, alighanem ez lehetett a présház. Kissé távolabb és magasabban pedig egy faházat láttam megbújni a fák közt. Minden rendben? - kérdezte a vezetőnk. Határtalan önuralomról téve tanúbizonyságot csak annyit szóltam, hogy ezt az utat alighanem Suzukira méretezték (valami nagyon kicsit akartam mondani). Vendéglátóink erre felhívták a figyelmünket az alattunk elterülő panorámára, amit a présház lépcsőjéről és a magasabb részekről csakugyan látni lehetett. „Ezért a látványért érdemes volt feljönni, nem?” Az illendőség azt diktálta, hogy igent mondjak...
(A következő bejegyzésben folytatódik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése